Ismeretlen erdei ösvények

Ösvények amelyek ismeretlen helyekre vezetnek. Senki sem tudja hova tartanak, mindig máshol lyukadnak ki azok akik eme ösvényekre lépnek.

Hosszú rohangászásom közepette megérkezek egy helyre ahol egy ösvényre tévedtem ki eddig csak futottam arra amerre az ösztöneim vezettek és most meg valami útra tévedtem. Nagyon kifárasztottam magamat a nagy rohangászásban szájamon még látszik a vér, az ártatlan őz teteme még mindig ott hever akit megöltem nincsen nekem szüksége ételre csak is haragomat töltöttem ki rajta. Egy kis sziklára tévedek ahová az ösvények elvezettek onnan jól be lehet látni az egész területet. Egy erőset vonyítok az ég fele szeretem ezt az érzést a szabadságot és azt a dolgot amit ilyenkor érzek. Olyan szabadnak érzem magam nem kell foglalkoznom senkivel és semmivel csak is az ösztöneimre hagyatkozom amit elrendelnek az ösztöneim. Miközben figyelem még számomra idegen terepet leheveredem oda minek is álljak én ott ha leülhetek oda. Eszem ágában sincsen, hogy vissza alakuljak emberi alakomban minek az? Úgy is az gyönge és veszendő test jobban szeretem ezt a testemet én már teljesen össze szoktam ezzel az életemmel és nem is szettnék rajta változtatni. Egyesek félnek a vérfarka alakúktól, hogy valakit bántanak én nem attól félek, én attól félek, hogy valakit nem fogok bántani.

Egy idegen ösvényre tévedtem amikor elfutottam. Lehet, hogy túl messzire ólálkodtam, nem kellett volna. Perze hamar haza találok, hisz a fák segítenek.
Próbáltam kitapogatni, hogy vajon hol is vagyok, de nem nagyon jöttem rá. Egy nagyon fura zajra lettem figyelmes. Valaki közeledik felém. A szívem hevesebben vert, mert itt nem iserem az állatokat. Leet, hogy egy ragadozó aki meg akar ölni és jól lakni belőlem. Erre a gondolatra még jobban eluralkodott bennem a félelem. Felkapaszkodtam a legközelebbi fára és onnan vártam az állatot.
Egy farkast pillantottam meg, de nem volt ismerős. Még soha nem láttam. Ez megréosztett. Próbálom kiismerni az edrőt, de nem mindig sikeül úgy ahohgy zeretném.
Mostmár egyre jobban kémleltem, hogy merre megy a farkas. De nem ment semerre. Ott maradt.

Ahogy rohangásztam vadul az erőben egy nagy fa alá megálltam egy kis pihenőre, hogy körül nézzek hol is vagyok én most éppen? Mikor negáltam egy ismeretlen szag csapta meg orromat ez nem állt hanem ember ezt teljesen fölismerem biztos vagyok benne. Szerintem nem tudja, hogy mi is vagyok én valójában, szerintem azt hiszi én egy farkas vagyok pedig ha tudná hogy farkasember. Nem változom átall emberi alakomba a lány reakcióját várom, hogy mit lép arra amit fogok csinálni. Testemet lehelyeztem a fűre mind aki nem vette volna észre, hogy ott van fölöttem. Ott vagyok leheveredve a fa törzse körül nyelvem lógatom ki számból, mind egy átlagos kis farkas azért izmai megfeszülnek ha bármi ostobaságot próbálna megkísérelni akkor gyorsan ellen tudjak állni neki. Még egyet vonyítok is, de ezt már csak magamért tettem szeretem ezt csinálni. Állati formámban olyan szabadnak érzem magamat nem zavarnak engem a gondok és semmi más csak is az ösztöneimre és gondolataimra hagyatkozom.

Az állat nem ment sehova. Egyre csak azon járt az eszem, hogy nekem el kell innen tűnnöm. Nem maradhatok itt. Meg fog ölni vagy széttép. Bár lehet, hogy nem. Még nem találkoztam ezzel a farkassal és nem ismertem így féltem tőle. Mit tudok tenni vele amitől meiedne? Semmit, egy lány a fán. Max leugrok, de akkor alkap.
Lassan elkezdtem leereszkedni a fáról amikor láttam, hogy nem erre néz. A lábam már majdnem érte a talajt amikor egy madár repült ki a lombok felől. A farkas rögtön odanázett. Én már nem tudtam mit tenni, nem tudtam felmászni.
Ott maradtam a földön, mozdolatlanul. Nem tudtam mit tegyek. Legszivesebben futottam volna, de az ösztöneim azt mondták, hogy ne tegyem. Akkor nekem iramodik és szétmarcangol.
Próbáltam keresni a szemét, és bele nézni, de nem ment. A félelem eluralkodott rajtam. Egyszercsak vettem magamon a bátorságot és egyenesen a szemébe pillantottam. Olyan békés volt, mármint ahhoz képest amit hitem. Nem láttam, benne, hogy ő most meg akar ölni. Nem is olyan volt mint egy átlagos farkas. Valami más volt benne. De nem tudom, hogy mi.
Megszólítottam, hátha érti mit mondok.
- Remélem életben hagysz. Gyorsan eltűnök, csak engedj el. - először csak halk suttogás jött ki a torkomon. Ami telt tőlem elmondtam neki. Becsuktam a szemem és vártam, hogy mi következik. Erősen összeszorítottam a szemhéjamat.

Végig nézek a lányon újra majd egy kis idő múlva hallom is, hogy mászik le a fáról ha farkas alakban tudnék mosolyogni most biztos azt tenném. A lány félt tőlem előre nem mert a szemembe nézni majd találkoztak tekintettünk. Elkezdett beszélni hozzám szerintem még mindig nem tudja, hogy mi is vagyok én valójában. Se baj még ilyen hamar nem fedem fel kilétemet. Válaszára csak egyet üvöltöttem mintha csak bólintgatnék valójában nem állt szándékomban, hogy bántsam a lányt. Azt tudom, hogy más mint a többi ember csak nem tudom, hogy mi az. Közelebb lépek tappancsaimmal a lányhoz majd az első jobb lábam a lány tenyerére helyezem. Gondoltam ez majd csak megnyugtatgatja egy kicsit. Ennyi elég is volt ebből a hosszú farkas létből most vissza változom emberi formámba. Ott előtte változtam vissza emberi formámba kezem még mindig ott volt az övéi között. Föltekintek rá majd megszólalok.
– Nyugalom nem kell félned tőlem nem áll szándékomban bántani téged csak kíváncsi voltam arra, hogy mit teszel.
Mondtam neki míg még mindig a szemébe néztem hátamon még mindig feszül a kard amit föl vettem indulásom előtt.

Hallottam, hogy megmozdult és azt hittem először, hogy elmegy. De a léptei özeledtek felém. Agyre jobban féltem, de nem nyitottam ki a szemem. Még mindig szorítottam. Próbáltam elég bátorságot venni magamon és kinyitni legalább az egyik szememet.
A farkas a kezembe tette a mancsát. Nem tenné, ha meg akarna ölni. A félelem eltűnt és nem tudom mi jött helyette, de már jobban voltam. Szememet is ki mertem nyitni.
Mikor kinyitottam, nem egy farkas volt hanem egy ember állt elöttem. Megrémített és gyorsan elkaptam a kezem a keze alól. Amennyire csak ttudtam a fához simulta, de nagyon közel volt hozzám.
- Mit akarsz tőlem? Ki vagy te? - egyik kérdés rosszabb volt mint a másik. De nem ment a gondolkozás. Nem féltem, de rossz érzés fogott el. Egy emberi lény csak nem bánt egy lányt aki látszatra emberi kinázetü. Csak egy a különbség köztünkk és az emberek közt. Az az egy nagyon is megváltoztat minket. Én nimfa vagyok és nem egyszerű ember. Én a természetben élek és szeretem azt.
Visszatértem a farkasból ember témára. Hogy lehet az, hogy az előbb egy állat állt elöttem most meg egy emberi alak. ÉSzszerű magyarázat az lehet, hogy elzavarta a farkast és ő van itt és nem ő. De az nem lehet, hisz éreztem a mancsát és amikor ember lett a tenyerét. Ugyanott volt a mancsa ahol a keze. Nem mozdult el.
Csak néztem, de nem szólaltam meg. Kíváncsivá tett ez az egész dolog és nem hagy nyugodni.

Figyeltem a lány arcát még mindig fél tőlem mondjuk ezt nagyon nem is teszi rosszul ha bár még mindig nem áll szándékomban bántani azért nem vagyok én mégsem egy olyan kedves. A kezét gyorsan elkapta az enyém alul nagyon nem is lepődtem meg valami ilyesmi reakciót vártam. Valami huncutság jutott eszembe szerintem nagyon is jó ötlet lesz. Úgy sem találkoztam még ezzel a lánnyal jobb lesz egy kicsit megismerni közelebbről. Pár centit közelebb hajoltam a lányhoz az még mindig fél tőlem, majd a szemébe nézve megszólalok.
- Hát konkrétan én vérfarkas vágok nem tudom, hogy mennyire ismersz minket lényegében annyi, hogy tudok élni farkas formában vagy emberi formában is.
- Gondolom már hallottál a mítoszokról, hogy a teli holdkor a vérfakasok átváltoznak na én olyan vagyok.
- Mit akarok tőled? Hidd el semmi rosszat nem akarlak bántani csak egy ennyit...
Még közelebb hajoltam a lányhoz majd megcsókoltam azt na most vajon mit fog tenni? Szándékomban még mindig nem áll, hogy bántsam. Szívem szerint egyet mosolyogtam volna nem tettem csak rezzenéstelen arccal bámultam a lányt mikor vége szakadt a csóknak. Most egy kicsit el kell játszanom a szent kis vérfarkast aki nem bántana egy legyet sem. Most már teljesen lenyugodtam, de még mindig azt gondolom ha akar sem fog parancsolni nekem Cattei mert nekem senki nem parancsol az ég világon én a magam Ura vagyok.
- Bocsáss meg ezt nem kellet volna....
Mondtam neki elhalkult a hangon még nem kaptam egy pofont de ez várható lesz legalább is gondolom nagyon jó érzés volt megcsókolni a lányt igazából nem bántam meg.

Mikor válaszra nyitotta s száját csupa olyan dolog jött ki belőle amit eddig csak történetnek hittem. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg léteznek vérfarkasok. Kicsit meglepődtem, de nem csak ezen. A csók nagyon fura volt számomra. A nővéreimmel élek és nem nagyon találkozok férfiakkal így még nem kaptam soha ilyet. Nem tudtam, hogy reagáljak rá. Nem akartam felpofozni hisz ő mégis csak erősebb nálam. Véletlenül felhergelem és nekem annyi. Nem mertem kokáztatni inkább hátra húzódtam. Nem volt rossz a csók de egy vad idegentől nem vártam volna.
- Nem is ismerlek. - megpróbáltam olyan szavakat keresni amivel nem tudom felbosszantani. Végülis nem is tudtam ki ő. Még a nevét se, de már megcsókolt. Legalább annyit tudok róla, hogy valamit tud. De én ezt nem csinálhatnám. A nővéreim szerint ez nem jó. Nem állhatok le minden férfivel beszélgetni. Mégiscsak én vagyok a gyengébb.
Hátra léptem 3 lépést és vártam a reakcióját. Ha közelít nem tudom mit csinálok. Talán futok, de egy farkas elől nem menne. Ha ott marad, tovább beszlgetek vele. Ha tényleg nem akar bántani. De még azt se bánnám ha közelebb jönna. Csak a nővéreim meg ne tudják.

A lány reakciója meglepett egy kissé aminek nagyon is örülök láttam benne egy kis bizonytalanságot, de éreztem a csók közben hogy nem nagyon bánta a dolgot. Három lépést tett hátra majd megszólalt egy mosolyt húztam el mondandóján.
- Ez gond majd megismersz.
Mondtam neki egy mosollyal majd én is léptem fele három lépést , szerintem még mindig fél tőlem nem nagyon akarom most bántani nem tett nekem semmi rosszat és hasznom sem származik abból nagyon ha megölöm. Amúgy is azért nem fogok ölni mert csak éppen kedvem van hozzá mert fölmérgesített egy h@lye ribanc. Nézek a lányra nagy szemekkel bámulom a lányt kezemmel megfogom óvatosan a karját szinte érzem, mint ahogy megremeg.
- Nem kell félned tőlem, mint mondtam nem áll szándékomban bántani amiért csak olyan zord az állati külsőm azért nem kell éppen pszichopata gyilkosnak titulálni.
Mondtam neki ez nagy mértékben nem igaz lehet, hogy gyilkos az vagyok, de nem vagyok pszichopata, én ha ölök azt nem élvezetből teszem, hanem mert éppen érdekemben áll.

Nem akarom, hogy bántson. Mi van ha csak mondja, hogy nem fog. De látom a szemében, hogy igazat mond. Nem tudom kinek higyek a megérzéseimnek vagy az eszemnek. Mind a kettő mást mond.
Közelebb mentem a fiúhoz és végre megszólaltam normális hangnemben.
- Először is. Mi a neved? - kérdeztem rezzenéstelen arccal. - Én Sophie vagyok. - nyújtottam a kezemet, ahogy szokás.
Egyre csak azon járt az eszem, hogy nem jó ötlet egy farkasemberrel barátkozni. Elvégre még soha nem találkztam egyel sem. És nem ismerem a fajtájukat. De mivan ha tényleg nem bánt és kiderül, hogy nagyon is kedves.
Megéri a kockázatot? Ha nagy lesz a baj segítséget híok az erdőből. Addig is várom a válaszát.

A lány kérdezte tőlem, hogy mi az én nevem ő rögtön be is mutatkozott majd nyújtotta kezét is. Vetettem rá egy apró pillantást majd megszólalok, egy kissé halkabb hangom, hogy ne rémítsem meg a lányt.
– Örülök, hogy megismertelek Sophie az én nevem Stefan Ludger.
Mondtam neki a nevem majd lekuporodtam a fa tövében abban a reményben, hogy majd ő is le fog ülni mellém. Még is csak barátságosabb helyzet, mint ott állni a fa mellett. A földről tekintettem föl hozzá elég barátságos képet adhatok most magamról valahogy a lányt nem szeretném bántani, de fogalmam sincsen, hogy miért? Nem tudom, hogy ezt vajon miért teszem talán a gyöngeségem jele lenne? Ezeket kérdezgetem magamtól majd a lány szemébe nézve megszólalok, hogy kérdezzek tőle egy kérdést amire nagyon is kíváncsi vagyok mert nem éppen tudom, hogy mi is éppen sejtésem van, de abban most nem nagyon tudok megbízni. Kíváncsi lennék én arra, hogy mi lehet az ő faja? Mert abban biztos vagyok, hogy nem ember és nem is az eddig ismert lények közül legalábbis én még biztosan nem találkoztam még ilyen lénnyel, mint ő.
– Volna számodra egy kérdésem ha te már megkérdezted tőlem, hogy mi vagyok én akkor én is föl tenném a kérdést mi vagy te?
– Abban biztos vagyok, hogy nem vagy sem ember, sem vámpír sem pedig vérfarkas tehát fogalmam sincsen mi lehetsz.
Mondtam a lánynak föl vázolva a gondolataimat előtte, majd föl tekintek az égre a fáktól nem nagyon lehet valami sokat átlátni, de azért még is érdekes ahogy a fa ágai között átszűrődik a fény. Mindig is olyan varázslatos dolognak tűnt az a dolog valahogy a természetben szinte teljesen másként viselkedem. Nem jön ennyire elő gyilkos vágyam, nem vágyam annyira arra hogy ölhessek, de most is képes lennék bárkit megölni rá ha alapos indokom lenne. Nem ismerek én sem Istent sem pedig embert aki parancsolhatna nekem én mindig is a magam ura voltam és az is maradok. A lány társasága eddig kellemesnek bizonyult és remélhetőleg az is marad.

Próbálok óvatos lenni vele. Nem tudok a gondlatokban olvasni így nem tudom mit is akar valójában. De akármennyire is tartanom kéne tőle nem félek. Meg akarom ismerni. De ez nem tudom mennyire jó ötlet.
- Nimfa vagyok! Itt élek az erdőben a testvéreimmel. - egy kisit messzebb tőle leültem a fűbe és letéptem egy fűszálat és azt vizsgálgattam. Nem vagyok egy túl bőbeszédű lány, ez most is megmutatkozott. Nem tudtam mit kérdezzek tőle. Nem akarom megbántani, vagy felbőszíteni.
- Te hol élsz? - egy semleges kérdés. Talán nem lesz az a válasza, hogy egy sötét barlangban. Vagy egy erdő legsötétebb zugában.

Stefan a lányra nézett szóval nimfa hallottam már róluk, de még sosem találkoztam velük viszont most eljött ez az alkalom. A lány messzebb ült le tőlem, úgy látszik, hogy még mindig fél hát ha ismerném magamat én még a közelembe sem jönnék az egyszer biztos, de most kivételesen semmi rossz szándékom nincsen. Kérdésen föl emeltem a szemöldököm, pontosan nem tudom, hogy hol van, csak is ösztöneim segítségével tudok vissza menni, de tulajdon képen én is az erdőben élek csak ott vannak házak is, elmosolyodom majd megszólalok, hogy válaszoljak a kérdésre.
– Hát pontosan nem tudom, mert éppen most költöztem nemrég ide a városba, de egy erdőben élek és ott vannak házak is, de már nem tudnám megmondani, hogy mi a neve a helynek.
Mondtam a lánynak közben egy pillanatra föl kapom fejemet az erdők koronája fele egy madár repült el onnét, azt hittem már valamelyik ellenségem készül engemet megölni. Nekem minden nap óvatosnak kell lennem, mert sokan megölnének ha tudnának engemet. A lány számára föl teszek egy kérdést.
– Azt tudom, hogy léteznek nimfák, de pontosan még nem találkoztam veletek és te itt születtél vagy csak te is ide jöttél, mint én?
Kérdeztem tőle a dolgot majd megbátorodik amikor rájön, hogy semmi rossz szándékom nincsen amiért félnie kellene. Ha akartam volna őt már bántani több mint bizonyos, hogy már nem élne, de még mindig él.

Mi az, hogy nem tudja hol él? Ennyire feledékeny vagy buta? Nem gondoltam volna, hogy vannak ilyen lények. Talán ő is olyan mint egy farkas. Ide-oda járkál és ahol éppen jó helye van letelepszik. De az sem jó mert a farkasok falkában élnek. Hirtelen kapkodni kezdtem a fejemet és kerstem e többi vérfrkast a közelben. Nem tudom, hogy miként él egy ilyen faj így van mitől tartanom. Nem merek rákérdezni nehogy támadásnak lendüljön a többi ha vannak még rajta kívül. Mivan ha idecsalogatott és a többi hátulról megtámad? Jobb ha kiverem ezt a sok butaságot a fejemből. Mindig csak a félelem. Abba kéne hagynom. A végén megbolondulok a sok aggodalomtól. Nem tehete ezt. Meg kell bíznom benne ha csak egy kicsit is. Remélem nem lesz hiába val a bizalmam.
- Én az erdőben születtem és azóta is itt élek. Nem szeretünk elmenni az otthonunktól. Én most csak elbóklásztam a többiektől. Nem is tudják, hogy hol lehetek. De én szeretném felfedezni a világot, és nem csak az edrei világot. - a fiúra mosolygtam , de még mindig ívatosan szemléltem a tájat. Fogyeltem a mozgásokat. Szerencsére nem vettem észre semmit. Minden csendes volt. Csak mi vertük fel a nagy csöndet.

A lány nagyon izgett mozgott mintha csak keresne valamit, de fogalmam sem volt, hogy mit akar még mindig félne tőle? Kérdezgetem magamtól, hiszen a helyzet nagyon úgy tűnik, úgy látszik, hogy jobban fél mint kellene, de én erre nem csinálok semmit, majd megnyugszik mit is tudnám mondani neki? Én már mondtam neki, hogy nem fogom bántani ezek szerint nem hitt nekem, ez sajnálatos mert talán most az életben először igazat mondtam.
– Értem hát érdekes akkor tulajdon képen mi hasonlítunk egymásra hiszen nekünk is az erdő az otthonunk, mert gyakran járnak itt és valahol a többi klán tag is ott van, most biztos kérdezheted magadtól, hogy miért vagyok egyedül itt erre csak annyit tudok mondani más vagyok mint a többi vérfarkas és bűnös vagyok.
Mondtam neki talán ez egy kicsit meg fogja rémiszteni de semmi olyan célom nem volt vele csak egyszerűen ki mondtam amit gondolok. Nem vagyok én olyan, mert én élvezem ha gyilkolhatok és szívesen teszem azt ellentétbe a többi vérfarkassal én ember ként sem voltam sokkal jobb, mint most.

Tehát egyedül van. Ez jó, nekem jó. Máris jobban érzem magam. De minek akarom én megjátszani, hogy nem félek tőle hisz nagyon is féltem. De már nem, valami oknál fogva a bűnös szó miatt megjött a bizalmam felé. Lehet, hogy én sem vagyok az az álszent kis nimfa akinek mindig is hittek. Lehet, hogy nagyon is rossz tudok lenni ha akarok. Ki kéne próbálnom. Vágülis mennyit veszíthetek egy kis rosszalkodással. Az otthonomtól messze vagyok és senki nem fogja megtudni mit is műveltem.
Mellé csusszantam a fa alatt és mélyen a szemébe néztem. Nem látszott mérgesenek sem dühösnek és még ölni sem akart. Akkor minden rendben. Megteszem amit akartam, ami annyira tetszett az előbb is.
Közelebb hajoltam és megcsókoltam. Ez nem rám vall, de néha én sem vagyok önmagam.
Már elég közel voltunk egyéshoz és már nem jött elő belőlem a félelem amit akkor érezetem amikor méterekkel odébb voltam tőle. Élveztem amit csinálok és nem akartam abbahagyni. Mosoly szaladta a számra és néztem a srácot. Milyen bolond is vagyok, hogy idegen farkasokkal csókolozok. De nem érdekel.

Hirtelen megcsókolt engemet a lány, meg is lepődtem alaposan, hogy megcsókolt ezt nem gondoltam volna hiszen láttam rajta a félelmet és mégis csak meg merte tenni a dolgot. Kíváncsi lennék rá, hogy mi ösztönözhette őt erre a dologra, hogy megtegye ezt. Nem bántam egy kicsit sem a dolgot sőt örültem neki, hogy megtette mert már én is szerettem volna ezt tenni csak féltem, hogy még jobban megijeszteném vele és azt gondolná, hogy erőszakoskodni akarok vele. Forró csókokban forrunk össze szinte pezseg körülöttünk a levegő, kezem a lány arcán van finom érintése van bőrének olyan selymes. Mikor vége szakadt ennek a csodás csóknak megszólalok arcomon egy mosollyal.
-Most már nem félsz tőlem?
Mondtam neki majd én megcsókoltam, itt vagyunk az erdőben egy fa alatt a nap épen ránk veti fényét olyan csodás a helyzet. Még ilyen sem történt velem, hogy ilyeneket gondoljak bérgyilkos létemre. Ezt viszont azt, hiszem most egy kicsit félre teszem ezt a helyzetet szeretném élvezni, mert éppen tetszik nekem ez a csodás érzés és a lány is. Kíváncsi vagyok a válaszára, de nem hagytam hogy megszólaljon mert megcsókoltam a válasz most ráér nem kellenek ide szavak. Így is jól megvagyunk itt ketten a szavak most csak félbe szakítanák ezt a csodés dolgot.

Ahogy láttam a srác nem bánta a csókot. Sőt élvezi is. Nem mondhatnám, hogy én nem vagyok ugyanígy vele. Nekem is tetszi ez az egész helyzet. Soha nem tettem még ilyet. Mi féfiak nélkül élünk. Senkinek nincs alkalma ilyenre. Nekem sem szabadna ilyetn tennem, de most nem érdekelt semmi.
Pár centire elhúzodtam tőle és választ adtam a kérdésére.
- Nem, már nem. -mosolyogtam és megcsókoltam. Nagyon fura egy helyzet volt, hisz volt bennem egy olyan félelem, hogy a családom esetleg elindul megkerseni és megtalál itt egy vérfarkassal. De most ezt is elfelejtettem. Minden kiment a fejemből csak Stefannal fogalakoztam. Nem akartam másra koncentrálni csak rá.
Valami hirtelen neszre elkaptam a fejem és az egyik bokor felé lestem. Most megijedtem. Félek, hogy a testvéreim esetéeg megláttak. Visszanéztem A fiúra és megnyugodtam. Elgondolkodtam, hogy milyen csodás is itt vele. Ha lehetne vissza se mennék, de egyszer muszály.

Sophie azt mondta, hogy már nem fél ennek örültem, mert még ennyire békés szándékom még senki iránt nem volt, mint a lány írás. Nem áll szándékomban, hogy rá támadjak egy kisebb zajra elkapta a lány a fejét, lehet hogy most már nem fél tőlem, de valami mástól bizonyára. Egy percre abba hagyjuk a forró csókokat majd felé fordulok és megszólalok.
-Meséld el nekem, hogy mitől félsz, mert minden apró neszre arra figyelsz, mintha csaj valakit várnál vagy keresnél, tévedek?
Kérdeztem tőle kíváncsian, nem tudhatom a válaszát de ez mind csak arra, egy kissé elfordítom oldalra és úgy nézem a lányt. Olyan szép, még kellemes érzés csak rá nézni is nem, hogy megcsókolni, eléggé közel ülök hozzá.
Hátra dőlök a levelek közé míg a lány válaszol kérdésemre és föl tekintek a sűrű erdőn nézek fel ahogy egy-két sugár átszűrődik a levelek között.
-Nos elmondod?
Kérdeztem rá újra a dologra nagyon kíváncsi vagyok rá, közben egy kissé elgondolkodom az otthoni dolgokon most már nem vagyok annyira mérges, de azért most sem fogom tűrni nekem, hogy ő parancsolgasson nekem én mindig is a magam ura voltam és még mindig is az leszek. Én szabadnak születtem és úgy is fogok meghalni, saját szüleim sem tudtak parancsolni nekem, honnan veszi a bátorságot az a nőszemély, hogy megpróbáljon nekem parancsolgatni. Nem kell engemet ő megvédjen, meg tudom én magamat védeni most is jól érzem magam ennek a csodás lánynak a társaságában. Ez egy nagyon szép nap legalább is ahogy alakult főleg Sophieval, mert van benne valami különleges ami más lányokból hiányzik.

-Semmitől. - mondtak kissé ingerülten, mert hirtelen nem tudtam, hogy mi mondjak. ez a szó még nekem is rosszul esett, miután kimondtam. Nem akarok én paranoiás lenni, de a nővéreim miatt muszálly figyelnem. - Mármint de valamitől mégis. - bűnbánú szemmel néztem a fiúra és tudtam, hogy nem lett mérges a hirtelenség miatt. - Tudod a nimáfk nem nagyon szoktak elmenni az ottonuktól messzebb. Én megettem, amit nem lehetett volna. Ha ezt észrevették akkor már biztos keresnek engem és meg fognak találni. Ami egymagában nem is zavarna, de te...- itt szünetet tartottam nem akartam megbántani, igazán kedves volt velem, én nem lehetek vele önző.
- Mit szólnának, ha egy farkassá alakuló emberrekl látnának. Ez a mi számunkra helytelen cselekedet amit most teszek.
Elfordítottam e fejem és a fa lombját néztem, ahogy egfújta a szellő.
- Ha meg is találnak nem akarok visszamenni. Még nem. - megint rá néztem és minthe érezné mit szerettm volna szorosan magához ölelt. Ez jól esett. Most védve éreztem agam minden külső tényezőtöl. Soha nem akartam onnan elmenni. Csak a karjaiban maradni és így lenni. De ezt tudom, hogy nem tehetem meg. Főleg azért mert az vagyoik aki. Szívesebben lennék, most normális ember vagy akér állat, akinek nincs annyi kötelessége mint nekem. De nem tudok mit tenni nimfa vagyok és az is maradok amíg meg nem halok. Ilyen az élet, eddig nem is volt vele nagyobb bajom. Nagyon szerettem nimfa lenni, egész nap játszani és a növények állatok közelébe lenni, de a mai nap megváltozataott mindent.
Megváltoztam én is, és minden hitem megváltozott. Eddig hitem, hogy ninc jobb dolog mint egész nap a szabad ég alatt lenni. De nem ez a legjobb. A csók, az ölelés a vele töltött kevés idő egész életem legeslegjobb része.
Nem sok mindenben volt eddog részem de tudom, hogy ha vissza megyek a családomhoz ez így is marad, nem fogok semmi érdekeset tenni. De ha vele maradok ki tudja még mennyi minden vár rám-
ránéztem, egyenesen a gyönyörű szemébe. Mosolyogtam és ő is. Még mindig a karjaiban voltam.
- Lehet, hogy nagyon bénán fog hangzadni, főlaeg hogy az eleján halálos félelmeim voltak miattad, de én kedvellek.